9

Amelyben A Medicikhez címzett fogadó ismeretlen vendégéről lehull az inkognitó leple

A testőrtiszt, aki épp elaludt vagy elaludni készült, gondtalannak látszott ugyan, de azért nagy felelősség volt a vállán.

Mint a királyi testőrök hadnagya, ő volt a parancsnoka az egész csapatnak, amely Párizsból jött; a század százhúsz testőrből állt, a már említett húsz emberen kívül száz testőr az anyakirályné és főként a bíboros őrizetére volt kirendelve.

Giulio Mazarini takarékosság okából nem a saját testőreit vitte magával, hanem a király katonáival vette körül magát, mégpedig elég bőkezűen, mert ötven testőrt vett maga mellé; és ezt bizonyára illetlenségnek minősítette volna minden idegen, aki nem ismerte ennek az udvarnak a szokásait.

Ha nem is illetlennek, mindenesetre különösnek találta volna ez az idegen azt is, hogy a kas­tély­nak a bíboros úr számára fenntartott része fényesen ki volt világítva, ragyogott és mozgal­mas életet mutatott. Testőrök álltak őrt minden ajtó előtt, senkit a világon nem engedtek be, legföljebb a futárokat, akik a bíborost még utazásai alkalmával is elkísérték, leveleket vittek vagy hoztak.

Húsz testőr állt az anyakirályné szolgálatára; harminc testőr pihent, hogy másnap felválthassa társait.

A király lakosztálya ezzel szemben sötét, csendes és elhagyatott volt. Amint az ajtókat becsukták, nyoma sem látszott többé királyi pompának. A szolgálattevők lassankint visszavonultak. Monsieur ugyan megkérdeztette, hogy a király nem óhajtja-e igénybe venni az ő szolgáit, de a testőrök hadnagya, aki már megszokta ezt a kérdést, tudta, mi a válasz; aztán minden elcsöndesedett, mindenki elaludt a királyi lakosztályban, mint valami nyárspolgár házában.

Pedig a fiatal király lakosztályába áthallatszott a fényes ünnepség zenéje, és jól lehetett látni a díszterem pazar világítású ablakait.

Tíz perccel azután, hogy visszavonult lakosztályába, XIV. Lajos felismerhette a nagy jövés-menésről, hogy a bíboros is nyugovóra tér, ami sokkal nagyobb parádéval - nemesurak és -hölgyek kíséretével - történt, mint az ő visszavonulása.

Hogy ezt a mozgalmas képet lássa, csak ki kellett tekintenie ablakán, amelynek fatáblái nem voltak becsukva.

Őeminenciája áthaladt az udvaron, Monsieur kíséretében, aki maga vitte Mazarin előtt a lobogó fáklyát. Utána az anyakirályné haladt, akit Madame vezetett a karján családi bizal­massággal; a hölgyek két meghitt barátnő módjára halkan suttogtak egymással.

A két pár mögött az előkelő hölgyek, tisztek és apródok hosszú sora következett, a fáklyák megvilágították az egész udvart, mintha tűzvész volna, végül a hangok és lépések zaja lassankint elhalt az emeleteken.

Nem gondolt már senki sem a királyra, aki ablakában könyökölt, és szomorúan nézte végig e fényes felvonulást, kivárva, míg elhalkult a nagy zaj; senki sem gondolt XIV. Lajosra, legfeljebb az ismeretlen férfi, aki fekete köpenyébe burkolózva osont ki A Medicikhez címzett fogadóból.

Az idegen a szállóból egyenesen a kastély felé ment, és ott kóborolt szomorú arccal az ódon kastély körül a bámészkodók tömegében, amikor észrevette, hogy a nagy kaput és bejárót nem őrzi senki, mert Monsieur katonái a király testőreivel együtt kortyolgatják, vagy inkább vedelik suttyomban a jó beaugencyi bort; hát gyorsan átvágott a tömegen, végigment az udvaron, majd egyenesen a bíboros lakosztályába vivő lépcsőnek tartott.

Hogy éppen arra ment, annak az lehetett az oka, hogy arrafelé irányította a nagy fáklyafény, az apródok és szolgálattevő tisztek sürgés-forgása.

Csak akkor állt meg, amikor az őrt álló testőr ráfogta muskétáját.

- Hová, barátom? - kérdezte az őrszem.

- A királyhoz - felelte nyugodtan és büszkén az idegen.

A katona odahívta őeminenciája egyik tisztjét, az pedig foghegyről, ahogyan az irodai alkalmazott szokta útbaigazítani a minisztériumi kérelmezőt, odaszólt:

- A szemközti lépcsőn - és többé rá sem hederítve, folytatta az abbahagyott beszélgetést.

Az ismeretlen szó nélkül megindult a másik lépcső felé.

Ott azután már nem volt se fáklya, se fény, se lárma.

A sötétben árnyékként imbolygott egy őrszem.

A nagy csendben csak úgy visszhangzott a kövezeten minden lépésnél a sarkantyúpengés.

Az őrszem, aki egy szobor merevségével kitartóan csak állt a király ajtajában, a húsz testőr közé tartozott.

- Ki vagy? - kérdezte a testőr.

- Jóbarát - felelte az idegen.

- Mit akar?

- A királlyal akarok beszélni.

- Hohó! Ez bizony lehetetlen, jó uram!

- Miért?

- Mert a király már lefeküdt.

- Már lefeküdt?

- Le.

- Mindegy; okvetlenül beszélnem kell vele.

- Márpedig, ha mondom, most lehetetlen.

- De...

- Félre innen!

- Ez a parancsa?

- Mi köze hozzá? Félre innen!

Az őrszem ezúttal már sokatmondó kézmozdulattal kísérte szavait, az ismeretlen azonban nem mozdult helyéről, mintha csak gyökeret vert volna a lába.

- Testőr uram, kegyelmed nemesember? - kérdezte.

- Az volnék, vagy mi a szösz.

- Hát magam is nemes vagyok, nemesembereknek pedig kötelességük, hogy előzékenyek legyenek egymás iránt.

Az őrszem lebocsátotta fegyverét, mert az idegen méltóságteljes szavai levették lábáról.

- Beszéljen, uram - mondta -, és ha olyasvalamit kér, amit módomban áll...

- Köszönöm. Van önöknek tisztjük is, ugye?

- A hadnagyunk, uram.

- Akkor a hadnagy úrral szeretnék beszélni.

- Az már más. Mehet uram.

Az ismeretlen előkelő mozdulattal köszönt az őrszemnek, és felment az emeletre, az őrszemek pedig sorban továbbadták a jelentést:

- Hadnagy úr, látogató érkezett!

Ez a visszhangszerű zaj verte fel a tisztet első édes álmából.

A hadnagy felhúzta csizmáját, megdörzsölte a szemét, begombolta a kabátját, és az idegen elé ment három lépéssel.

- Mivel lehetnék szolgálatára, uram? - kérdezte.

- Ön a szolgálattevő tiszt, a testőrök hadnagya?

- Szolgálatára, uram.

- Hadnagy úr, feltétlenül beszélnem kell a királlyal.

A hadnagy figyelmesen megnézte a jövevényt, és egyetlen pillantással átlátta, hogy a közönséges külső előkelő urat rejt.

- Uram - felelte a hadnagy -, nem hinném, hogy őrült, akkor pedig tudnia kell, hogy a királyhoz nem lehet bemenni, ha őfelsége előbb bele nem egyezik a látogatásába.

- Bele fog egyezni, hadnagy úr.

- Engedje meg, uram, hogy kételkedjem benne. A király negyedórával ezelőtt vonult vissza, és e pillanatban bizonyára vetkezik. Különben is parancsba adta, hogy nem fogad senkit.

- Ha a király megtudja, ki vagyok - folytatta az ismeretlen -, visszavonja parancsát.

A tiszt erre még jobban meglepődött, és még tiszteletteljesebb lett.

- És ha bejelenteném, uram, szabad tudnom, legalább, kit jelentsek be?

- Jelentse be II. Károly őfelségét, Angolország, Skócia és Írország királyát!

A tiszt felkiáltott meglepetésében, hátrált, belesápadva a hihetetlen izgalomba, amilyet a legedzettebb férfi sem tudott volna elfojtani.

- Ó, felség, parancsára. Igazán fel kellett volna ismernem felségedet!

- Látta talán az arcképemet?

- Nem, felség.

- Vagy talán látott valaha az udvarnál, mielőtt elűztek Franciaországból?

- Nem felség, nem ezért.

- Akkor hát honnan ismert volna meg, ha sem arcképemet nem látta, sem engem személyesen nem ismert?

- Felség, láttam édesatyját, az angol király őfelségét, a legrettenetesebb pillanatban.

- Azon a napon?...

- Azon a napon, felség.

A herceg homlokán komor felhő suhant keresztül, amelyet keze simításával űzött el.

- Van még valami akadálya annak, hogy bejelentsen a királynál? - kérdezte.

- Bocsásson meg, felség - felelte a tiszt -, de igazán nem találhattam ki, hogy király rejtőzik a rendkívül egyszerű külső mögött. Pedig, mint volt szerencsém az imént elmondani, láttam I. Károly király őfelségét... De bocsánat, szaladok és bejelentem felségedet.

Elsietett, de nyomban visszatért.

- Felséged nyilván azt kívánja, hogy titokban maradjon ez a találkozás.

- Nem követelem, de ha lehetséges, szeretném...

- Lehetséges, felség, mivel nem szükséges bejelentenem a szolgálattevő főkamarásnál, de akkor okvetlenül meg kell kérnem, adja ide a kardját.

- Igaza van, megfeledkeztem róla, hogy fegyveresen senki se léphet be Franciaország királyának szobájába.

- Felséged kivétel, ha ragaszkodik hozzá, de akkor át kell hárítanom a felelősséget, és értesítenem kell a főkamarást.

- Itt a kardom, uram, de most már, ugye, lesz szíves bejelenteni őfelségének?

- Nyomban, felség.

És a hadnagy máris futott és bekopogott az ajtón, amelyet a belső inas rögtön kinyitott.

- Őfelsége az angol király! - jelentette a tiszt.

- Őfelsége az angol király - ismételte a belső inas.

E szavakra egy nemes kitárta a szoba szárnyas ajtaját, és láthatóvá lett XIV. Lajos, kalap és kard nélkül, nyitott zubbonyban, és rendkívül meglepetten.

- Fivérem, ön Blois-ban? - kiáltott fel XIV. Lajos, és egy mozdulattal elbocsátotta a nemest és az inast, akik átvonultak egy szomszédos szobába.

- Felség - felelte II. Károly -, épp Párizsba készültem, abban a reményben, hogy ott találom fel­ségedet, amikor hírét vettem, hogy hamarosan ide jön, ebbe a városba. Így tehát meg­hosszabbí­tottam itt-tartózkodásomat, mert igen fontos mondanivalóm van felséged számára.

- Megfelel ez a szoba, fivérem?

- Tökéletesen, felség; azt hiszem, itt senki sem hallhatja, amit beszélünk.

- A szolgálattevő kamarást és a belső inasomat kiküldtem; a szomszéd szobában vannak. Amott a fal mögött egy üres szoba nyílik az előszobára, az előszobában pedig csak egy szál tisztet látott, ugye?

- Igen.

- Beszéljen hát, fivérem, hallgatom.

- Felség, azzal kezdem, hogy kérve kérem, szánja meg szerencsétlen családunkat.

Franciaország királya elpirult, és karosszékét közelebb húzta az angol királyéhoz.

- Felség - mondta II. Károly -, fölösleges megkérdeznem, hogy ismeri-e siralmas történetem apró részleteit?

XIV. Lajos még jobban elpirult, és megfogta az angol király kezét:

- Fivérem - felelte -, szégyellem megmondani, de a bíboros igen ritkán beszél politikáról jelenlétemben. Sőt: azelőtt felolvastattam magamnak történelmi munkákat Laporte-tal, a belső inasommal, de a bíboros ezeket a felolvasásokat is megtiltotta, és elvitte mellőlem Laporte-ot is, így tehát arra kérem, fivérem, hogy mondjon el mindent, mintha semmiről se tudnék.

- Jól van, felség, hisz ha a legelején kezdek mindent, még jobban megindítom vele a szívét.

- Mondja csak, fivérem, mondjon el mindent.

- Azt tudja, felséged, hogy 1650-ben, Cromwell írországi hadjárata alatt, meghívtak engem Edingburgh-be, és Stone-ban megkoronáztak. Egy évvel később az egyik bitorolt tartomány­ban megsebzett Cromwell újra ránk támadt. De nekem úgyis célom volt, hogy megütközzem vele, leghőbb kívánságom pedig, hogy kijussak Skóciából.

- Pedig - szólt közbe az ifjú király - Skócia csaknem szülőföldje önnek, fivérem.

- Úgy van, felség. De a skótok igen kegyetlen honfitársaknak bizonyultak! Arra kényszerí­tettek, felség, hogy megtagadjam őseim vallását! Felakasztották legodaadóbb hívemet, Montrose lordot, minthogy nem volt tagja a skót presbiteriánusok szövetségének. A szegény mártír, amikor megkérdezték, mi az utolsó kívánsága, azt kérte, hogy annyi darabra vágják szét a testét, ahány város van Skóciában: legyen tanújele minden városban az ő királyhűsé­gének, s nem léphettem be skót városba, sem el nem hagyhattam, hogy ne találkoztam volna testének egy-egy foszlányával, amely test értem küzdött, harcolt, lélegzett.

Merészen keresztülvágtam Cromwell seregén, és bevonultam Anglia földjére. A Lord­protector24 üldözőbe vett, és különös versenyfutás kezdődött köztünk a koronáért. Ha én érkez­hettem volna előbb Londonba, a versenyfutás díját kétségtelenül elnyerem, de nem így történt, mert Cromwell Worcesterben utolért.

Anglia szellemét már nem mi képviseltük, hanem Cromwell. 1651. szeptember 3-án, felség, annak a dunbari csatának az évfordulóján, amely oly végzetes volt a skótokra nézve, legyőztek engem Cromwell hadai. Kétezer ember esett el körülöttem, de nem hátráltam egy lépést sem. Végre mégiscsak menekülnöm kellett.

Ettől kezdve az életem valóságos regény. Olyan elkeseredetten üldöztek, hogy kénytelen voltam levágatni a hajamat és favágónak öltözni. Egy álló napig rejtőzködtem egy hatalmas tölgyfa ágai között, és ezt a fát mind a mai napig “királyi tölgynek” nevezik. A Stafford-grófságban, ahonnan úgy menekültem, hogy magam elé ültetve a nyeregbe, magammal vittem házigazdám lányát, olyan kalandokat éltem át, hogy regék szólnak róla, és igazán balladába valók. Egyszer még meg is írom emlékirataimat, felség, fivéreimnek, a királyoknak okulására.

Megírnám például, hogy amikor Norton úrhoz érkeztem, hogyan találkoztam ott egy udvari káplánnal, és egy öreg szolgával, aki zokogva mondta ki a nevemet, és aki kis híján éppúgy vesztemet okozta, mintha elárult volna. Elmondanám végül, milyen rettenetes félelmet álltam ki; bizony, felség, gyötrő félelmet, amikor Windham ezredesnél egy kovács megvizsgálta lovainkat, és kijelentette, hogy északon patkolták őket.

- Különös! - mormogta XIV. Lajos, - Minderről nem tudtam. Csak annyit tudtam, hogy Brighelmstedben hajóra szállt és Normandiában kötött ki.

- Ó, Istenem - felelte Károly -, ha megengeded, hogy a királyok semmit se tudjanak egymás történetéről, hogyan segíthessenek egymáson?

- De mondja csak, fivérem - folytatta XIV. Lajos -, ha ilyen ridegen fogadták Angliában, akkor mit remél még ettől a szerencsétlen országtól és lázadó népétől?

- Ó, felség, a worcesteri csata óta sok minden megváltozott Angliában! Cromwell meghalt, de előbb aláírta Franciaországgal a békeszerződést, amelyben nevét a felségedé fölé írta. Cromwell 1658. szeptember 3-án halt meg, azon a napon, amely évfordulója volt a worcesteri és dunbari ütközeteknek.

- Örökébe lépett a fia.

- Vannak emberek, felség, akiknek van családjuk, de nincsen örökösük. Olivér Cromwell örökségét Richard Cromwell nem bírta el. Richard nem volt se köztársasági, se royalista; Richard eltűrte, hogy testőrei egyék meg az ebédjét, és hogy tábornokai kormányozzanak, Richard 1659. április 22-én lemondott a protektorságról. Idestova több mint egy esztendeje ennek, felség.

Azóta Anglia valóságos játékbarlang, s a kockajátékban mindenki tétje apám koronája. A két legelkeseredettebb játékos Lambert és Monk. Higgye el, felség, szeretnék belépni a játszmába, ahol királyi palástom forog kockán. Felség, egymillióra volna szükségem hogy megvesz­tegessem és szövetségesemmé tegyem a játékosok egyikét, vagy esetleg elég volna, ha felséged kétszáz nemesurat állítana rendelkezésemre, hogy kikergessem segítségükkel a gazembereket a Whitehallból, mint ahogy Jézus kikergette a kufárokat a templomból.

- Így hát - szólt XIV. Lajos - azt kéri tőlem...

- A segítségét kérem; vagyis azt, amivel nemcsak a királyok tartoznak egymásnak, hanem a jó keresztények is. A segítségét kérem, felség, akár pénz, akár hadsereg alakjában; egy hónap múlva - akár Lambertet állítom szembe Monkkal, akár fordítva visszaszerezhetem atyai örök­ségemet, anélkül, hogy ez népemnek egyetlen guinea-jébe vagy egy csöppnyi vérébe került volna, mert alattvalóim most mámorosak a forradalomtól, protektorságtól, köztársaságtól, és nincs más vágyuk, mint hogy nagy dülöngélve belezuhanjanak a királyság karjába és elrin­ga­tóz­zanak benne. A segítségét kérem, felség, és többel fogok önnek tartozni, mint édes­atyámnak. Szegény apám oly keservesen meglakolt királyi házunk összeomlásáért. Láthatja, felség, mennyire szerencsétlen és kétségbeesett vagyok hogy még apámat is vádolom.

Vérhullám szökött II. Károly sápadt arcába, egy percig két keze közé fogta fejét, mintha elbódította volna a vér, amely mintegy fellázadt apja emlékének meggyalázása ellen.

XIV. Lajos éppoly szerencsétlennek érezte magát, mint a bátyja, nem tudott mit felelni, csak izgett-mozgott karosszékében.

Végre ismét II. Károly szólalt meg; a tíz év korkülönbség tette, hogy jobban tudott uralkodni érzelmein.

- Felség - kérdezte -, mit felel nekem? Úgy várom szavait, mint a vádlott az ítéletet. Meg kell halnom?

- Fivérem - felelte a francia király -, egymilliót kér tőlem, aki ennek az összegnek még a negyedrészével sem rendelkeztem soha! Nincs énnekem semmi pénzem! Annyira vagyok Franciaország királya, mint amennyire fivérem Anglia uralkodója. Csak egy név vagyok, egy jel, liliommal hímzett bársonyruhába bújtatva, semmi más. Egyetlen előnyöm felségeddel szemben, hogy valóságos trónon ülök. Nincsen nekem sem pénzem, sem hatalmam.

- Igazán? - kiáltott fel II. Károly.

- Fivérem - folytatta Lajos, halkabbra fogva hangját -, olyan nélkülözéseket szenvedtem el, amilyeneket nemeseim közül talán a legszegényebb sem ismer. Ha szegény Laporte itt volna, elmondhatná, hogy azelőtt rongyos ágyneműn aludtam, amelybe beleakadt a lábam.25 El­mondhatná, hogy később, mikor hintót kértem, patkány rágta ócska batárt bocsátottak rendel­kezésemre. Elmondhatná, hogy amikor a vacsorámat kértem, elmentek a bíboros konyhájába megkérdezni, van-e valami ennivaló a király számára. És nézze, ma is, amikor huszonkét esztendős vagyok, és elértem a királyi nagykorúságomat, ma, amikor már magamnak kellene őriznem az állami kincstár kulcsát, amikor magamnak kellene a politika élén állnom, amikor nekem kellene határoznom a béke és a háború kérdésében: nézzen körül, milyen csend, micsoda semmittevés, milyen sivár elhagyatottság vesz engem körül, míg odaát fényárban úszik a palota, és Mazarin körül sürgölődnek, neki udvarolnak az emberek. Lássa, fivérem, ott van Franciaország igazi királya!

- A bíboros?

- A bíboros, úgy bizony!

- Akkor halálra vagyok ítélve, felség.

XIV. Lajos nem felelt.

- Úgy van, halálra vagyok ítélve, mert nem fogok soha segítséget kérni attól az embertől, aki éheztette és télvíz idején fűtetlen lakásban hagyta édesanyámat és nővéremet, és bele is pusztult volna IV. Henrik király leánya és unokája, ha Retz úr és a parlament meg nem könyörülnek rajtuk, és tüzelőfát, kenyeret nem küldenek nekik.26

- Belepusztult volna - mormogta XIV. Lajos.

- Bizony, felség - folytatta Anglia királya -, a szegény II. Károly, aki IV. Henrik unokája, mint felséged is, éhen fog halni, ahogy hajszál híján éhen halt a nővére és az anyja, mivel nincs se parlamentje, se Retz bíborosa.

Lajos összeráncolta szemöldökét, idegesen rángatta kézelője csipkéjét.

Az ifjú francia király dermedt mozdulatlansága és látszólagos érzéketlensége, amely szemmel láthatóan rendkívüli izgatottságát palástolta, annyira meghatotta Károlyt, hogy megragadta XIV. Lajos kezét.

- Köszönöm, fivérem - mondta -, felséged megszánt engem, és ennél többet mai helyzetében nem is kívánhatok.

- Felség - vetette fel hirtelen a fejét XIV. Lajos -, azt mondta, hogy egymillióra, vagy pedig kétszáz nemesre van szüksége, ugye?

- Egymillió elég lenne, felség.

- Az nem sok.

- Ha csak egy embert kell vele megvesztegetni, akkor sok is. Kevesebb pénzt is fizettek már meggyőződésekért; nekem csupa megvesztegethető emberrel lesz dolgom.

- Kétszáz nemes, gondolja csak el, ez mindössze csak egy század...

- Felség, él a mi családunkban egy monda, amely szerint négy ember, négy francia nemes, mind apám híve, csaknem megmentette atyámat, akit halálra ítélt az országgyűlés, egy hadsereg őrzött és egy egész nemzet vett körül.

- Ha tehát sikerül szereznem egymilliót vagy kétszáz nemesből álló csapatot, akkor meg­elégedését vívom ki, és szívébe zár, mint jó testvérét?

- Megmentőmnek fogom tartani, felség, és ha újra elfoglalom atyám trónját, Anglia, amíg én uralkodom, éppoly jó testvére lesz Franciaországnak, amilyen jó testvérem nekem felséged.

- Akkor, fivérem - szólt XIV. Lajos, és felállt -, megteszem én, amitől felséged viszolyog. És amit semmi kincsért nem vállaltam volna a magam érdekében, megteszem az ön kedvéért. Felkeresem Franciaország királyát, a másikat, a gazdagot, a hatalmasat, és könyörögni fogok neki, hogy bocsásson rendelkezésemre egymilliót vagy kétszáz nemest. A többit majd meglátjuk!

- Ó - kiáltott Károly -, fenséged nemes szívű jóbarátom! Istenáldotta nemes lélek! Megment engem, fivérem, és ha szüksége lesz rá, kívánja bátran az életemet!

- Csendesen, fivérem, csendesen - mondta halkan Lajos. - Vigyázzon, hogy meg ne hallják! Még nem értünk célhoz! Pénzt kérni Mazarintól! Nehezebb vállalkozás, mintha olyan erdőn akarnánk átmenni, amelynek mindegyik fájában egy-egy ördög rejtőzik. Nehezebb dolog ez, mint világhódító útra indulni!

- De ha felséged kéri...

- Már mondtam, hogy még sohasem kértem - felelte Lajos olyan büszkén, hogy Anglia királya belesápadt. És amikor Károly sértődötten olyan mozdulatot tett, mintha el akarna menni, XIV. Lajos e szavakkal tartóztatta:

- Bocsásson meg, fivérem: nekem nincs szenvedő anyám és testvérhúgom. Trónom kemény és dísztelen ugyan, de szilárdan ülök rajta. Bocsásson meg, fivérem, ne vegye lelkére, amit mondtam; önző voltam, de jóváteszem egy áldozattal. Most azonnal átmegyek s bíboroshoz. Várjon reám, kérem. Visszajövök.